THEOPHOROS

Az öledben ültem töpörödve,
Mint kismadár a fészkedbe.
Simogattál, neked is jól esett,
Érinteni kicsinyített képedet.

Úgy néztem terád, mint az Istenre,
Úgy néztél énrám, mint a jövőre.
Játszva tanítottál, magasba reptettél, 
Jókedvedben még lovammá is lettél.

Voltál medve és oroszlán, 
ki „mérgesen morogsz rám”, 
ijesztő volt, de mégsem féltem,
mert szerettél nagyon, most is érzem.

S én? majd’ elolvadtam, úgy szerettelek

Hajh, de valami rémség miatt,
Az ezüstfonal majdnem elszakadt.
Kiált a lelkem: Hiányzol Apa! Hol vagy?
Az nem lehet, hogy csak úgy itt hagyj!

Tudom, másnak ennyi se jutott,
kinek apja eszmélés előtt elfutott.
Volt, kit elmartak a „mindentudó” „jó” rokonok,
Más meg magától lett teljesen konok.

De Apa, Te vagy az Apukám!
Vagy más lenne az igazi Apám?
Keresem, kutatom, nem tudom
Valóság, vagy csupán álmodom:

Láttalak, huncut mosollyal arcodon.
Juj, a szívem most meg ne szakadjon! 
Kézen fogtál, fölemeltél,
Soha többé el nem mentél.

Tényleg Te vagy? Nem értem.
Mindent odaadtál értem?
De apámnak nem volt semmije.
Akkor hát ki vagy Te?

Aki ilyen szeretettel jössz hozzám,
Egészen belepirul az orcám.
Köszönöm, hogy végre megtaláltál,
De valamit magadról mégis mondhatnál.

Te minden apák apja vagy?
Ki öröktől fogva apa vagy?
Már tudom: Te az vagy, 
Ki mindig hívtál: Gyere hozzám!

Drága, drága, édes Apukám!
Itt vagyok, megjöttem,
hogy fogjam a kezed, 
én Téged többé el nem eresztelek.

MEGKÉRTEK, ELKÉRTEM, LEJEGYEZTEM

                                                   STEVE LITTLE